A HIVATÁS az, amire születik az ember.  Ha nem is tudatosan, de elkötelezetté válunk valami irányába, és így kitartást, kellő energiát és erőt találunk magunkban a folyamatos tanulásra és fejlődésre, a tudás megszerzésére, a cél elérésére. Az áldozatokat, a kudarcokat nem gátaknak, hanem a cél eléréséhez vezető út elemeinek látjuk.   Szerencsés esetben a hivatásunkra (korán) rátalálunk. Én szerencsésnek érzem magam. Az én hivatásom a kézilabda, a kapus poszt, az edzői lét.

Korán kialakult maximalizmusom és kitartásom révén, jó tanáraimnak, támogatóimnak, a kapott lehetőségeknek köszönhetően sokrétű tudás birtokosa lettem, amit nem csak kapusként, hanem a jelenben kapusedzőként is igen jól tudok kamatoztatni.

A technikai képzés profizmusa önmagában nem elég, kiváló és elengedhetetlen alap, de hiszem, hogy a képzést a kapusok állapotához, fizikai és lelki felkészültségéhez kell alakítani. A játékos kellő önbizalma, önmaga ismerete ugyanúgy része a sikerének, mint egy jól begyakorolt mozdulat.

Korosztályonként más és más fizikai és lelki feladatokat kell teljesíteniük ahhoz, hogy személyiségükre rátaláljanak és ezáltal felszabadult és önazonos játékosok lehessenek. Hogy megérezzék és értsék, a kapuban olyan energiák dolgoznak, amiket viselni és irányítani kell, és közben képesnek kell lenni tiszta fejjel gondolkodni és jó döntéseket hozni.

Kapusedzőként feladatom, hogy biztos kézzel irányítsam és segítsem őket ezen az úton, helyes és jól időzített útmutatásokkal alakítsam a motivációjukat és a mentális fejlődésüket.

Eddigi munkásságom megerősített benne, hogy a tanítás fő része a hit, a tudás és a személyiség, amit kifelé sugárzunk és a hatás, amit kiváltunk a tanítványukból akár szándékosan akár csak a létezésünkkel. A tanítványok számára pedig a bejárt út a fontos, ami alatt és ahogy fejlődik a lelkük, a tudatuk, a teherbíró képességük és rájönnek, hogy minden, ami velük történik, egy irányba mutat.

Bárhol, bármilyen korosztállyal dolgozom, mindenhol ugyanaz a célom: élvezzék, szeressék és vágyjanak rá, hogy minél jobban értsék a védés lényegét, mert ekkor fogják elérni saját képességeik határát. Hogy mi ez a határ? Nem lehet mindenki profi sportoló, de a kézilabda nemcsak nekik lett kitalálva, az igényesség nem szint kérdése és az önmegvalósítás mindenkinek adott a választott környezetben. A szakmai alázatot minden szinten meg lehet valósítani, de mellette soha nem szabad elfelejteni, hogy a kézilabda egy nagyszerű játék, melyet játszani kell, óvni és szeretni, mert ezáltal lesz teljes a kézilabda világa.

Minden fejlődés eredmény és az út, amit megtesz érte az ember, az igazi érték.