Lilla viszonya a kézilabdához

Az óvoda utolsó évében szüleim úgy döntöttek, hogy sporttagozatos iskolába szeretnének beíratni, és mivel sosem voltam az átlagos alkatúak közé sorolható, a „Felvételt nyert” levél az iskolából nagyon boldoggá tett engem és a szüleimet. Így lett a Kassai Utcai Általános Iskola a sporthoz fűződő megtörhetetlen szeretetem alapja. Itt kezdtem el kézilabdázni másodikos koromban, 1998-ban és innen is igazoltak le nyolcadik osztályban a Malév SC serdülő csapatának kapujába.

A kapussá válásom története számomra elég homályos, egyszer csak azon kaptam magam, hogy lövéseket hárítok a sportórákon, és nagyon élvezem, hogy a védésekkel túljárhatok a csapattársaim eszén. Sosem bántam meg, hogy a számomra legszebb poszton bontogathattam szárnyaim. Egytől egyig remek edzők neveltek nemcsak a pályán, hanem azon kívül is. Vladár Istvántól az alapokat tanultam, Mihály Attila a pályafutásom egésze alatt a legnagyobb odaadással formálta mind a szakmai, mind a személyes emberi értékeimet, Varga Mártitól pedig új lendületet kaptam az utolsó évemben, 2011 –ben a Vasas színeiben. Kapusedzők terén is szerencsésnek mondhattam magam: Nagy Zoltán és Novák András még aktív pályafutásuk alatt tartottak edzéseket nekem, nagy szorgalommal és nem kevesebb kreativitással fűszerezve. S mivel mindig férfiedzőkkel dolgoztam, akik alakították a védési stílusomat, 2007-es Székesfehérvárra igazolásom első kapusedzésén nem tudtam mire számítsak, mikor megtudtam, hogy Sugár Tímea tartja majd az edzést. Susuval nem akkor találkoztam először személyesen. 2001 szeptemberében még kisiskolásként megnyertünk egy tornát, és az éremnél sokkal nagyobb ajándékot kaptunk. Felvezethettük a magyar válogatottat, aminek akkor Susu már aktív tagja volt. Csillogó szemmel kértem tőle aláírást a kis papíromra, és őriztem meg emlékeimben az első találkozást a nagyokkal. A sors biztosan nagyot nevetett, amikor hét évvel később a rajongás helyett verejtéktől és fáradtságtól csillogó szemeimet láthatta.

Ha két szóban kellene leírnom a közös munkát, annyit mondanék: KIHÍVÁS és KALAND! KIHÍVÁS, mert egészen egyedi védési stílusával minden edzésen meg kellett küzdenem, nehezen fogadtam be, mert én másképp tanultam. Emlékszem, magamban néha veszekedtem vele, ám hangosan sosem tettem volna a tisztelet miatt, de például jó pár hónap kellett mire beláttam, hogy egy magas kapusnak is kell azonos lábról felsőt védenie. Ma már nagyot nevetek a makacsságomon. Kihívás volt minden edzés, mert átragadt ránk is a maximalizmusa, a tökéletességre való törekvése. Hatalmas motiváló erő lakozik benne, és ezt a tanítás során folyamatosan alkalmazza. Nagy hangsúlyt fektetett a megfelelő alapok lefektetésére. Minden edzésnek ez volt a fő vonala. KALANDOS pedig azért volt, mert nemcsak a pályán, hanem azon kívül is odafigyelt ránk. Kaland volt vele az élet. Fontos neki, hogy kilépjünk a kézilabdapályáról, hogy ne csak itt létezzünk, mert ha többet látunk, többek leszünk, és kiszélesedik a látásmódunk. Megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodtam az általa szervezett programok alatt, lehetett ez egy közös orvosi vizsgálat, egy bécsi meccslátogatás vagy éppen egy hétvége a kapusokkal a jégbarlangnál. Minden egyes nap újra és újra ráébresztett, hogy valójában mennyire jó kapusnak lenni. Viszont a fehérvári kézilabda és a gödöllői nappali tagozatos egyetem hosszútávon nem bizonyult a legjobb párosításnak, a szervezetem elfáradt, a sérüléseim nem gyógyultak, így döntenem kellett.

2010-ben 12 év után először keltem úgy, hogy délután már nem fogok edzésre menni. Az egyetemet választottam, és 2011-ben diplomáztam üzleti kommunikátorként a Szent István Egyetemen. Közben Susu által kaptam még egy lehetőséget a Vasasban, Varga Márti vezetésével, azonban hiába próbáltam újra visszanyerni a régi lendületet és formát, sajnos nem sikerült. 2011 októberében olyan munkalehetőséget kaptam, amiért megint döntési helyzetbe kényszerültem. Azt az utat választottam, amiben több lehetőséget láttam. Befejeztem a kézilabdát, de nem felejtettem el semmit, amit az edzőimtől tanultam. Nekik köszönhetem, hogy olyan ember lehetek, aki szeret és tud küzdeni, aki képes csapatban dolgozni, és felállni a bukás után.

Jelenleg is sokat sportolok, a mozgás szeretete természetesen nem múlt el, de a kézilabdapályára azóta se mentem ki. Megőrzöm az érzést annak a 13 évnek az emlékére, amikor a kézilabda nem csak az életem meghatározó része volt, hanem az egyetlen dolog, ami meghatározta az életemet.

Vissza a kapusokhoz